Kb havonta nekifutottam egy poszt megírásának, ami ezt momdta volna, mert permanensen fel vagyok baszva, de menet közben mindig még annyival jobban felbasztam magam, hogy soha nem jutottam a végéig.
A fenti cikk minden szavával egyetértek, sőt, úgy gondolom, hogy még nagyon finoman is fogalmaz, mert csak érinti, hogy “De ilyen mértékű katasztrófát nem lehet csak a döntéshozókra kenni: itt komplett társadalmak vallottak kudarcot”, ami szerintem az egyik legfontosabb pont. Mert igen, a halálozási toplistát vezető országok vezetői elbaszták, de ehhez kellett a társadalmak entitlementje. Hogy az európaiaknak jár, hogy ne legyenek korlátozva, jár, hogy minél kevesebb kényelmetlenséggel járjon minden. Newsflash: nem jár.
Mi a csajommal az európai átlagnál keményebben vagyunk szocializálva, elvégre amikor Malajziában kitört a járvány, egy hónapig egyáltalán nem léphettünk ki a lakásból, csak élelmiszert vásárolni. Ezt hívják lockdownnak. Nem volt jó, de ki lehetett bírni. Nyilván nem lenne fenntartható egy évig, de ugye ennek pont az lenne a célja, hogy ne kelljen fenntartani egy évig. Azóta Németországban élünk a csajom melója miatt, bár kicsit indokolatlanul, mert mindketten home officolunk. Nem találkozunk senkivel, maximum sétálni megyünk ki párnaponta (maszkban, mindenkit próbálva elkerülni), és havonta egyszer kimegyünk az agglomerációba valami erdőbe, hasonlóképp. A logika elég egyszerű: ha mindenki ennyit megcsinál, akkor a járvány hamar kipusztul.
Mi ezt csináljuk egy éve, és hát látható, hogy a járvány egyáltalán nem pusztult ki. Ami nem is különösebben meglepő. A most vasárnapi sétánkon pl láttuk, hogy gyakorlatilag egész München az utcákon van, tömegek gyűltek össze a parkokban. Túlzás nélkül ezrek mellett mentünk el. Számoltam, összesen 12db emberen láttam maszkot. És nyilván távolságot sem tart senki, és válogatás nélkül gyűlnek össze csoportok, mint azt tették egész évben (télen nagyon népszerű volt a tömeges forraltborozás), elvégre mindenki tudja, hogy az, hogy “szabadtéren némileg nehezebben terjed a járvány”, az azt jelenti, hogy “szabadtéren egyáltalán nem terjed a járvány, mindent szabad”.
Nyilván nem csak a németek. Vannak ismerőseink (ok, főleg a csajomnak, mert én kicsit begubóztam, és nem tartom a kapcsolatot kb senkivel, de ez off), és halljuk mindenhonnan, hogy ki hogy él, és hát nagyjából ugyanúgy: a minimális hatékonyságú állami szabályozásokat kényszerből követi, de amúgy igyekszik úgy tenni, mintha ez a helyzet nem is létezne. Lehet Svédországot kritizálni, amiért 10-szer akkora halálozást hozott össze a korlátozásellenességével, mint a szomszédos országok, de közben egész Európa kb az ő szintjüket hozza, és őszintén szólva kb ugyanannyira szarik bele.
Ha van egy csónakod és azon van 10 lék, akkor abból ideális esetben 10-et kéne betömni, de minimum 9-et, hogy még kicsit tartható legyen a helyzet. Az, hogy országok össze-vissza betömnek mondjuk 3-4-et, a polgárok pedig ettől annyira kényelmetlenek, hogy a maradék 6-7-re azt mondják, hogy nekik az jár, hogy azzal már ne kelljen foglalkozni, nagyjából ugyanazt az eredményt fogja hozni, mint a svéd modell, ami mondjuk betömött 1-et és kész. (És most nyilván nem azokról beszélek, akiknek anyagi kényszer miatt kell személyes kontakttal bíró munkakörben dolgozni, az egy önálló poszt lenne, hogy őket a legtöbb állam hogy hagyta magára.)
Az, hogy a járvány még mindig ilyen szinten tart, hogy ennyi ember halt meg tőle gazdag országokban, az nem volt sorsszerű. Ezt ezek a társadalmak okozták azzal, hogy tényleg a legeslegeslegalapvetőbb higiéniai javaslatokat (a háztartásodon kívül *soha* *senkihez* ne kerülj 2m-nél közelebb, és ha mégis kell, *csak maszkban*, how fucking hard is that) sem voltak hajlandóak követni, hát még ennél rövid távon nagyobb komfort-költséggel bíró dolgokat. Hogy az általános vélekedés az lett, hogy “hát egyszer meglátogathatom a családot, csak belefér”, és amikor 100 emberből 95-nél ekkor nem történt baj (5-nél igen), akkor a 95 arra jutott, hogy “látod, fölösleges ezen aggódni”. Hogy senki nem hajlandó tudomásul venni, hogy ez nem elsősorban az ő személyes életéről szól, arról, hogy ő épp szerencsés-e az oroszrulettben, hanem hogy ha mindenki azt csinálja, amit ő, aminek mondjuk van egy 50%-os vagy 95%-os megúszásrátája, akkor az azt fogja jelenteni, hogy az emberek 50-5%-a megszívja, azaz a járvány terjed, azaz mind folyamatosan szívunk.
Őszintén szólva a tököm tele van azzal, hogy mindenkinek az érvelése az, hogy “de nem lehet úgy élni, hogy”. Pontosan. De éppen emiatt élünk úgy, ahogy. Mindenki, aki továbbra is tart bármiféle javaslatot, ezért szív. A százezrek, akik meghaltak, ezért haltak meg. Én aztán elég régóta elég nagyon utálom a kínai vezetést, de ha képesek voltak megtenni egy 1,4 milliárd lakosú, fejlődő gazdasági szinten lévő viszont fejlett tömegközlekedéssel és hatalmas népsűrűségű metropoliszokkal rendelkező országban, hogy újra és újra megállítsák a járványt, akkor semmi technikai akadálya nem lett volna, hogy egész Európa mostanra az idő 95%-ában alapvetően a vírustól szabadon éljen.
Tudom, hogy soha, senki nem fogja felvállalni ennek a felelősségét. Soha, senki nem fogja azt mondani, hogy “amikor azt éreztem, hogy kicsit kényelmetlenebb lett az életem, és igyekeztem kibújni ezalól, akkor tévedtem, hogy ahhoz viszonyítottam a pillanatnyi kényelmetlenséget, hogy milyen volt a járvány előtt, és nem ahhoz, hogy milyen szinten kéne legyen ahhoz, hogy ne legyen járvány, és mivel szinte mindenki más is pontosan ezt csinálta, ezért mi tartottuk életben ezt a járványt, és öltünk meg százezreket, függetlenül attól, hogy én közvetlenül fertőztem-e és öltem-e meg valakit vagy senem”. De attól még ez történt.
Tekintve hogy a következő évtizedeket meghatározó klímakatasztrófa és az abból fakadó helyi háborúk, tömeges éhezés és masszív migrációs hullám mérséklése gyakorlatilag egy ugyanolyan globális kényelmetlenségvállaló és szolidaritási hajlandóságot feltételezne, mint amit most bizonyítottak ezek a társadalmak, hogy nem rendelkeznek vele, ez elég keményen meg fogja határozni a jövőnket.
